Egy hete dolgozunk és tanítunk, tanulunk itthon. Tanulják a gyerekek az iskolai tananyagot és a szükséges digitális eszközök használatát, és tanuljuk mi velük együtt ezt az új, hirtelen jött és váratlan helyzetet. Ez mindenkinek szokatlan: pedagógusnak, diáknak, szülőnek, osztálytársnak, munkáltatónak. Mindenki szeretné a maga módján a legjobbat kihozni belőle, és sokszor ezek a szándékok egymás lábára taposnak.
A magam részéről, amikor a sokadik olyan posztot olvastam, hogy „itt a remek alkalom kiszortírozni az evőeszközös fiókot, miután meditáltál egy félórát és végre megfestetted azt a képet, amit mindig is akartál” úgy éreztem, sikítani fogok.
Nekem voltak megszokott, szeretett kis rutinjaim, reggelente megterveztem a saját napomat, este hálanaplót írtam – most ezekre se jut időm és energiám, nemhogy régóta halasztgatott és álmaimban dédelgetett tevékenységekre. De komolyan, kinek jut…?? Olyan egyedülállóknak, akiknek amúgy is rutinjuk az otthoni munka, és ha elvégezték, társaságba szoktak járni, a lakásukkal meg takarítónő foglalkozik, nekik talán. De hányan vannak ilyenek?
A többség dolgozik, és az én ismerősi körömben a legtöbben szülők is vagyunk. Annak sem egyszerű, akinek munkába kell járnia – kire bízhatja most a gyerekeket? De annak sem, akinek megvan a lehetősége otthonról dolgozni. És annak sem könnyű, akinek bölcsis vagy ovis gyereke van és mellette kell megoldania a munkát, de az iskolások szüleinek különösen sok kihívással kell szembenézniük a következő hetekben. Nem szeretnék rangsort felállítani, hogy kinek a nehezebb, mert mindenki küzd most, a pedagógus vagy egészségügyis, élelmiszerboltokban dolgozó szülőkről már nem is beszélve: hála és kitartás nekik!
Nálunk a két otthonról dolgozó szülőnek három – egy gimnazista és két különböző iskolába járó alsós – gyereket kell terelgetnie reggeltől estig. Szerda este volt az összeomlás, addigra csaptak össze a fejem felett a hullámok, három nap kellett hozzá. Bár hétfőtől kezdve igyekeztünk tudatosan tervezni a napokat, akkor mégis újraterveztünk. Van egy táblánk a konyhában, ott találkozunk reggeli, öltözés, mosakodás után. Először kettesben megtervezzük a napot, beleírjuk kettőnk munkáit, a gyerekek tanóráit és zeneóráit – bizony, volt már online szolfézsunk, fuvola- és trombitaóránk is! – és fixálunk mozgásra, levegőzésre, evésre szánt időpontokat Illetve van egy közös takarítós félóra is. A főzést olyankor intézem, amikor épp nem vagyok tanítónéni, reggelente általában beindítok egy mosást is, minden mást delegálok – ha már home office, használjuk a szakkifejezéseket.
A „tanórák” félórásak tízperces szünetekkel, a tízórai szünet valamivel hosszabb. Ami belefér, az belefér, ami nem, az marad délutánra. Ebéd után a gyerekeknek van pihenés, szabad program, amikor játszhatnak vagy kimehetnek a kertbe, de bizony csináltunk már tanterv szerint tesiórát is. Ha nem kellünk ahhoz, amit épp csinálnak, akkor ilyenkor dolgozunk. Aztán jön a leckeírás, és ha az összes iskolai munka készen van, elküldtük, feltöltöttük a megfelelő felületekre – már ha sikerült észben tartani, hogy mit hova – akkor még jut egy kis idő vacsorakészítés előtt megint a munkára. Tényleg úgy érzem, csak egy-egy pillanatra tudunk felmerülni levegőért, hiszen a szünetek is ellenőrzéssel, a lecke fotózásával, egy-egy rövid munkafolyamattal vagy egy mozzanatnyi házimunkával telnek.
Az estéink szerencsére maradtak a korábbi menetrend szerint. Ugyanúgy nyolckor alvás, hiszen másnap iskola, így aztán a hatórás vacsorától kezdve semmi sem változott. Megmaradt az esti közös olvasós félóránk, és ez nekem nagyon jó, ezek a valódi feltöltődés pillanatai. Hogy ezen kívül mi az, ami segít, azt nem könnyű összeszedni. Azt hiszem, engem nem is a sok tennivaló merít ki leginkább, hanem a sokszor emlegetett láthatatlan munka. Megtervezni, összeszedni, észben tartani, hogy kinek mit kell csinálni, mit, hova, milyen formában kell feltölteni, nekem közben mi a dolgom, itthon mire van szükség, hogyan tartsuk a kapcsolatot azokkal, akikkel most nehezebb, és a többi. Szóval, bár általában képes szoktam lenni az „arra van időd, amire akarod” közhely alkalmazására, most sokkal nehezebb. Hiányoznak a saját rutinjaim és az énidőim. Mi maradt mégis?
Mosogatás, teregetés, zuhanyozás közben podcastot hallgatok, ha lehet, akkor fülessel. Ha dolgozom és körülöttem vannak a gyerekek, akkor szintén fejhallgatót teszek, de olyankor zenét hallgatok. Önmagában az is meglepően kisimít egyébként, ha módom van huzamosabban egy dologra koncentrálni.
A félóra olvasást már említettem, emellett a legkisebbnek minden este külön is felolvasok, most egy nagy kedvenc ifjúsági regényt, ezt nagyon szeretem, csak olyan nehéz utána újra kijönni a hálószobából! A megszokott hétköznapokhoz képest egy órával később kelünk, „csak” hatkor, de ez kell is, mert hullafáradtan zuhanunk az ágyba, és általában jóval később, mint máskor.
Szóval, ha egy héttel ezelőtt azt tervezted, hogy majd most megnézed az összes filmet, amit a neten találsz, és kiűzöd a porcicákat az utolsó sarokból is – mostanra már biztosan te is rájöttél, hogy ennek nem most lesz az ideje. Amit tudunk tenni, az az, hogy a víz felett tartjuk a fejünket, hozzuk az elvárható minimumot családszinten, és ha túl leszünk ezen az időszakon, örülünk majd a reggeli rohanásnak és nagyon megölelgetjük a nagyszülőket, ha újra vállalhatják a gyerekeket egy órácskára.
