Koppenhága az olyan, hogy csak szeretni lehet. Meg csodálkozni. Meg otthonoskodni. Meg bringázni. Koppenhágában mindig legalább két évszak van egyszerre, augusztusban például nyár és tavasz. Koppenhágának nemcsak színe, illata, varázsa van, de személyisége is. Nincs túl sok dán ismerősöm, így a dán néplélek rejtett bugyrairól mit sem tudok, viszont a fővárosuk nyitott, humoros és laza, de összeszedett és igényes is. Megnevettet és elgondolkodtat, hozzám tesz, kínál, de békén is hagy, ha azt szeretném. Utóbbit például a parkjaival. Hosszú sétákat lehet tenni tavak és szürkegémek között, vagy, ha bérlünk egy biciklit (érdemes!), úgy suhanhatunk az ösvényeken, hidakon, mint a helyiek, hogy aztán megpihenjünk valamelyik majálisozó társaság közelében.
Nyüzsgésből sincs hiány, de még a legnépszerűbb helyeken sem tört rám a tömegiszony, pedig voltunk elegen, csak valahogy mindent belengett a “dán kedély” – ahogy neveztük. Kedves kiszolgálás mindenütt, mindenki beszél angolul, s, ha elakadnál, azonnal van, aki segít. A metróban például kissé elveszve ácsorgott egy kisebb turistacsoport, mire a biztonsági őr messziről kérdezte, hogy minden rendben van-e. A nemleges válaszra nevetve lépett közelebb – “no, it’s not okay?” -, hogy segítsen.
Apropó metró: remekül bejárhatók vele a város főbb útvonalai, gyors és időben érkezik – utóbbi a buszokról már nem mondható el. De nem is érdemes buszra szállni, hiszen ez a hely a biciklis közlekedés mekkája. Az utóbbi években Magyarországra is begyűrűzött már a hygge-láz, mint a dán életérzés esszenciája, de nem értek egyet: a dán életérzés az, amikor fölpattansz egy bringára és átszeled a csatornákat, kigurulsz egy parkba, vagy “csak” eljutsz a-ból b-be. Ebben a városban közösségi élmény a kerékpározás és a bringásforgalom szerethető, jóféle lüktetést ad a helynek.
Látnivaló is akad bőven, állítólag csodálatos múzeumaik is vannak, ám mi a jó időre és a kevés napra tekintettel inkább kültéren maradtunk. (Bizony, amikor itthon mindenki megpusztult a kánikulában, mi vígan rövidgatyóztunk a 25 fokos dán nyárban). A legismertebb: a kis hableány szobra. Nos, tudom, sokan leszólják, kinevetik, kihagyhatónak értékelik, pedig… Őszinte fájdalom és vágyakozás van abban a kicsi szoborban, a maga mélységében és egyszerűségében jeleníti meg mindazt, amiről az eredeti, anderseni mese szól: epekedést egy másik világ után, ami soha nem lehet a miénk. Aki hajlandó az anti-disney verzót is közel engedni magához, annak számára nagy élmény lehet a találkozás, főleg, hogy bár a tömeg vélhetően állandó a szobornál, de a vízbe azért a többség nem megy be utána.
Kisebb-nagyobb ötletekkel, poénokkal is tele van a város, az egyik kedvencem a génmódosított kis hableány szobor. Bizarrul hangzik? Az is! Mutatom:
Ennél a szobornál egy lélek sem volt, a többség valósznűleg a létezéséről sem tud, pedig párszáz méterrel van csak odébb, és, ha az eredetinél elgondolkodva megállunk, akkor ennél percekig röhögni fogunk. Van ebben minden: társadalomkritika, kortárs filozófia, polgárpukkasztás és némi öncélúság is.
Pazar a kilátás a Rundetårn tetejéről, nyüzsgő, mégis meghitt a Nyhavn, és nagy kedvencünk volt a “hipszter piac”, a Torvehallerne, ahol a legízletesebb smørrebrødöket (minden jóval megpakolt apró rozskenyér szeletek) is láttuk.
Szerethető, élhető város Koppenhága, nyáron is, ősszel is kiváló úticél akár kettesben, akár családilag. Vannak játszóterek, gyereksarkok is, de a kikötő hajói vagy a gyerekszállító biciklik ezek nélkül is élvezetessé teszik az ottlétet az apróbbak számára is. Egy fontos szabály van: mindig legyen nálunk esőkabát!
Ha kedvet kaptál, ne habozz:
(A képek a szerző tulájdonában vannak.)
